2019. augusztus 3. Egy újabb mélypont, egy újabb meghülyülés. Végiglátogatom az aktuális társkereső oldalakat, ahol az önkínzásomat végzem, és megint lefuttatok egy rakás tetszik-nem tetszik játékot. Több tucat kép, első benyomások alapján húzom jobbra vagy balra, nem mintha bármit is várnék már ezektől. Csak a hamis látszat keltése annak, hogy próbálkozom.

Semmitmondó távoli kép, sötét napszemüveg takarja az egyébként is apró arcot. Az adatlap semmitmondó. Vidék. Alkohol alkalmanként, a munkája alapján az érdeklődési körünkben semmi közös nincs, távolabb nem is állhatna tőlem. Jövedelem az átlagnál magasabb. Leszarom, persze, itt mindenki felvág valamivel. Dohányzik. Ez minden más esetben kizáró ok. Aztán máig sem értem miért, mégsem a kukába húzom. Talán mert úgyis mindegy már minden. Elég gyorsan reagál. Beszélgetni kezdünk. Normálisnak tűnik. Kérdez, válaszolok. Pl., hogy nem zavar-e a távolság. Írom, hogy nem, szeretek vezetni. Elkezd szakmai kérdésekkel bombázni. Nem értem, de tetszik a kihívás. Éjjel 3-kor jön tőle egy üzenet. Megkérdezem, miért nem alszik még? Azt írja, éppen feladatot gyárt nekem. Megkérdezi, én miért nem alszom. Elmondom, hogy ha tehetném, mindig nappal aludnék és éjszaka élnék. A feladattal reggelig szórakozunk. És nem értem. Napokig játszik velem, kapom a jobbnál jobb kérdéseket, miközben a foglalkozása alapján ezekhez hozzá sem kellene szagolnia. És nem válaszol a kérdéseimre, találgatásaimra, de látszólag jól szórakozik. Aztán néhány nap múlva csak elmondja, hogy az eredeti szakmája nagyon-nagyon közel van az enyémhez, csak az élete alakult úgy, hogy az megmaradt hobbynak, és a munkája egészen más.

Egyre fontosabbak a beszélgetéseink, egyre gyakrabban lesem a telefont. Alig egy hét után megkérdezi, nincs-e kedvem elmenni valahova vele 2-3 napra. Fejest ugrok, veszíteni valóm nincs, menjünk. Igaz, hogy 16-án éjjel indulunk a kölykökkel a családi nyaralásra, de már meg sem lepődök, amikor rövidesen kapok egy levelet a foglalásról egy vendégházban 13-tól 16-ig. A nevét is ekkor tudom meg. A kölykök (jogosan) halálra aggódják magukat. A szellemi képességeimet és racionalitásomat eddig sem tartották sokra, de azért ez őket is lesokkolja. Indulás előtt leírok minden címet, nevet, telefonszámot, amit csak tudok, hogy ha mégis a baltás gyilkos hálójába futnék, legalább tisztességgel eltemethessenek, beülök az autóba és elindulok.

Tudom, hogy út közben megállás nélkül kavarognak a gondolataim, többször lehülyézem magam, aztán abban maradok, hogy nem a világ végén leszek, ott a kocsi, bármikor visszafordulhatok. Én érek oda hamarabb. Leparkolok a vendégház előtt, és akkor először felhívom. Néhány perc mulva megérkezik. Leparkol, 10-15 méterre tőlünk, és kiszáll a kocsiból. Ekkor nyugszom meg. Nem egy "Ide nekem a világot!" alfa hím, a bő térdnadrágja elég esetlenül áll rajta, és viseli azt a mindent eltakaró napszemüveget, ami nem tetszik. Vallottam és vallom, hogy a napszemüveg mögé bújó emberek nem mernek szembe nézni a világgal. Megkönnyebbülök, minden félelmem és kisebbrendűségi komplexusom elszáll. Egyenrangúnak tekinthetem, tekintem magam vele, egyértelmű, hogy ez a találkozás két ilyen ember között nem a vadászatról, trófeaszerzésről szól. Ezért tudok az első pillanattól én lenni minden zavar nélkül. Amikor a később említett veszekedésnél ezt is igyekszem vele megértetni, teljes kudarccal végzek. Csak azt veszi le, hogy én ott és akkor már leírtam, és ez micsoda bunkóság. És hogy akkor onnantól folyamatosan hazudtam neki. Elég hamar leveszi a napszemüveget, kezet fogunk, és elindulunk befelé. Másfél év múlva, az első nagy veszekedésünk során mondja el, hogy milyen rettenetesen néztem ki szerinte és kicsit sem tettem rá jó benyomást. Az is kiderült, hogy ezt aztán később sem tudtam megváltoztatni. De már mindegy, hiszen éppen a véget mesélem.

A 3 nap így utólag összefolyik, egy-egy felvillanás maradt meg élesen. A szállás alsó közép kategória, megkérdezi, zavar-e a dohányzás, hazudok éás azt mondom nem. Én, aki kilométerekről megérzi a cigifüstöt és világgá menekül tőle. Ezt azóta sem értjük, de bármit is szívott, a füstje soha egy pillanatig nem zavart. Néha folyt a könnyem tőle, kaparta a torkom vagy elment a hangom, de ezek sem zavartak. Pedig láncdohányos. 

Szóval az első 3 nap. Kevés fürdés, rengeteg üldögélés a parton, a büfékben, a teraszon és beszélgetés. A legtöbb szakmáról, kevés róla. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy rólam volt-e szó az alapadatokon kívül. Feladatok, problémák kivesézése. Ő tapogatózik, felmér, én pedig élvezem, mert szakmailag magasan felettem áll, és már ott, akkor úgy érzem, hogy rengeteget tanulok. És bármilyen terület szóba kerül, mindenhol az jön át, hogy nagyon hasonló a gondolkodásunk. A beszélgetésekben egyre magabiztosabb, persze az üdítőt nem tisztán isszuk. De vannak pillanatok, amikor a magabiztosság mögött meglátom az esendő embert. És ezek a pillanatok lesznek a vesztem. Az első az, amikor a büfés csaj beszól valami lényegtelen dolgot, vagy nem szolgálja ki azonnal. Nagyon látszik rajta, hogy megbántották, és büfét váltunk. Mintha csak én lennék... A szálláson reggelekig beszélgetünk, persze már messze sem józanul. Életemben összesen nem ittam annyit addig, mint abban a 3 napban. De azon kívül, hogy első este kicsit kevésbé egyenesen járok, semmi egyéb hatását nem veszem észre. Rajta sem, legfeljebb annyit, hogy kicsit harsányabb, de az éles esze egy pillanatra sem tompul. Van, hogy reggelig zenét hallgatunk, tesztel. Átmegyek. Meglepi (őszintén szólva engem is), hogy a könnyű- és komolyzenei műveltségem messze a várakozásai felett van.

Nem tudom, hogy az első vagy az utolsó este fekteti le az alapokat. Mármint az üzletit. Mrthogy mindent a piac irányít, az emberi kapcsolatokat is. Elmeséli, hogy éppen túl van egyen. Ekkor hallok először Kéről. Elmeséli a csúnya véget, többet a hölgyről, mint amit valaha is tudni szerettem volna, azt is, hogy Ke mindezek ellenére örökre része lesz az életének. És persze Ka is. Akiről szintén részletes beszámolót kapok. És egyértelművé teszi, hogy ezek kapcsolt részei, én döntök, vállalom-e. Tisztelem az őszinteségét. És én is átmegyek piaci alapokra. Azt válaszolom teljesen őszintén, hogy amíg a mérleg nálam is pozitív, addig ez nem jelent gondot.

A fizikai kapcsolat minden formáját nagyon kerüli. Ez rendben van, én sem ágymelegítőt keresek, bár azt nem értem, hogy a véletlen egymáshoz érésektől is miért retten el. De elfogadom. Utolsó este, éjszaka, amikor eléri a vodkamennyiség a tetőfokát, azért kapok egy nagymonológot a nőkről. A lényeg, hogy az összes csak dugni akar, semmi más céljuk nincs. Hiába biztosítom, hogy nálam ezzel nagyon mellé lő, amit mi sem bizonyít jobban, mint a mellette nemtelenül eltöltött 3 nap, nem tudom kizökkenteni. A szavaiból kicsengő keserűség egy újabb szög a koporsómban. Aztán megkapom a kegyelemdöfést hogy bele is feküdjek abba a koporsóba. Fáradtan, kimerülten nem a saját ágyába megy, hanem mellém, hozzám bújik, és úgy alszik el. A pulzusom az egekben, reggelig figyelem és hallgatom a lélegzését, egy percet sem alszom. Amikor átrendezném a kezemet, amivel átöleltem, álmában utána nyúl, megfogja, és visszateszi az ölelésbe. Elvesztem.

Másnap az esetlen, elveszett kisfiú ébred. Az éjszakáról egy szó sem esik. Megköszönjük egymásnak az együtt töltött 3 napot, mindketten azt mondjuk, hogy nagyon jól éreztük magunkat, egy tétova öleléssel elköszönünk azzal, hogy van értelme folytatni. Én hazaindulok csomagolni és éjszaka nekivágok a 600 kilométeres útnak, Ő még alszik egyet a kocsijában, és utána indul haza.