Az egész egy hülye balesettel kezdődött.

Szeretném egyértelműen leszögezni, hogy bárki bármit gondol a továbbiakat olvasva, szeretem a szüleimet. Mert bármilyen szar is, de csak miattuk vagyok itt, és élvezhetem azt a néhány pillanatot, amik élvezhetőek. Meg azért a felmenők iránti szeretet már csak a túlélés miatt is valahol nagyon mélyen bele van kódolva az utódokba.

Nagyon felemás gyerekkorom volt. Boldognak nem nevezném, inkább átlagosnak. De azért lassanként összeálltak a puzzle darabkái.

Anyám és apám családja közötti viszonyról már írtam. Legyen apám, a családja és az én vezetéknevem pl. A, anyám családjáé B. Születésem óta anyámnak én csak a kis A voltam. Nem volt elég szegénynek a baleset, megkapott engem, mint egyik nagynéném kicsinyített mását. Az első gyerekemet vártam, amikor egyszer egy vasárnap délutáni közös séta mellékleteként csak úgy lazán elmesélte keletkezésem történetét. Szerintem azóta sem fogta fel akkori szavainak súlyát, de ő ilyen. Szóval éppen a Balaton mellett éltek ifjú házasként, amikor apám elkövette azt a hibát, hogy nem vigyázott, és én becsúsztam. Miközben nekik egész más terveik voltak a jövőre, annyira, hogy anyámnak esze ágában sem volt megtartania ezt a kis balesetet. Amiért mégsem abortálódtam még idő előtt, az az, hogy apám szeretett volna még így balesetesen is szülővé avanzsálni, lemondva ezzel állítólag a zsíros balatoni örökségről és terhes, lopott, be nem fogadott feleséggel visszakéretőzni sokadik kenyérfogyasztónak a szülői házba a sok-sok (sváb) nővér és fivér közé. Így végül megszülethettem.

Még nem hallottam ezt a törtnetet, amikor már réges-rég hittem abban, hogy egy gyermek lelkét igenis befolyásolja a sejtosztódás kezdetétől eltelt minden pillanat. Kis súlyú koraszülött lettem elég sok gyerekkori problémával.

Képzeljék el azt a fiatalasszonyt, aki tele van vágyakkal, tervekkel, lehetőséget kap végre egy jobb életre, erre mindent elsöpör egy baleset, aki ráadásul az egyik gyűlölt, és az életét megkeserítő személy kicsinyített másaként pottyan erre a világra. Az anya-lánya kapcsolatban ezek miatt már akkor bekövetkezett törésen azóta sem sikerült felülemelkednünk. Innentől érthető a nem kicsit érezhető keserű szájízzel kiejtett gyerekkori „becenevem”, a kis A. Főleg miután ha már így alakult, 3 évvel később megérkezett a tervezett, tökéletes fiúgyermek anyám kicsinyített másaként, a kis B. Néhány képfoszlány maradt meg gyerekkori emlékként. Ezek közül az egyik első az, ahogy a szocpolnak köszönhetően felépült új családi házban egy város szélén a még üres lakásban egy kissámlin kucorgok a fal és a konyhakredenc között (zöld volt). Úgy 3 éves lehetek (az eseményből visszaszámolva), egy macit szorongatok a kezeim között, és bekönnyesedő szemmel nézek az ablak felé, ahol anyám ül kezében a baba öcsémmel, felettük apám, és végtelen hosszúnak tűnő ideig gügyögve játszanak a babával, miközben süt belőlük a boldogság. Ekkor kezdett a fejemben először kopácsolni az a hang, ami azóta is azt szajkózza folyamatosan, hogy „Engem itt nem szeretnek.” Anyám a föld rideg gyermeke volt. Neki a gyereknevelés kimerült abban, hogy tiszták legyünk, együnk, ne legyen velünk baj, és az utca ne szólja meg miattunk.

Egész életemben azért küzdöttem, hogy valami szeretetmorzsát, elismerést kapjak a körülöttem lévő emberektől. És nem vetném meg azt a pszichomókust, aki ebben az anyámnak való görcsös megfelelési kényszert látná viszont. A lelkemet adtam volna egy elismerő szóért, de bármit tettem, bármennyire igyekeztem, még akkor jártam jól, ha szó nélkül maradt. Nem emlékszem arra, hogy a szüleimtől bármire, de bármire, amit az életben elértem (és azért hála nekik, egyre magasabbra és magasabbra dobtam azt a lécet magamnak) egy dicsérő szót is kaptam volna. Innen nem nehéz kitalálni, hogy mennyi ölelés, érezhető szeretet jutott emellé. Nem hibáztatom, nem hibáztathatom őket érte. A bőréből senki nem tud kibújni. Apám szeretett, szeret a maga módján, de őt kamaszkoromig nem is láttuk otthon, éjjel-nappal dolgozott. És ha otthon is volt, a családban a mindent elsöprő, meghatározó akarat, a döntés, a légkör az anyám volt.

Persze attól, hogy ilyen szépen látom a diagnózist, még nem tudom visszacsinálni azokat a defekteket, amiket ennek a szeretet nélküli gyerekkornak köszönhetek.

A folyamatos és görcsös megfelelési kényszer, az önbecsülés teljes hiánya, a már beteges önbizalomhiány, az, hogy nem tudok normális kapcsolatokat teremteni, az, hogy annyira figyelek a körülöttem lévő emberre, hogy azt már annyira nyomasztónak érzik, hogy inkább elmenekülnek, valahol mind ebben a gyerekkorban keresendőek.

Ezt már nem lehet visszacsinálni.

A túlélési technikákat ösztönösen már akkor, gyerekként elkezdtem kialakítani. Pótanyákat, pótcsaládokat kerestem, találtam magamnak. Gyengédséget, figyelmet nagy ritkán az anyai nagynénémtől kaptam. Varrni is tőle tanultam, egy kicsit főzni is. A családi mintát barátnők családjaitól láttam és tanultam, és már csak néha merült fel bennem az, hogy mi miért nem így élünk. Főzni magamtól és innen-onnan tanultam később. Szellemi anyát nem is egyet találtam magamnak. Nem tudom, anyámat ez mennyire bántotta, soha nem beszéltünk erről. Másról sem. Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor megpróbáltam vele bizalmasan, anyaként beszélni. Elmondtam neki, hogy tetszik egy fiú. A reakciója: „Az a málészájú?” És persze rövid időn belül már csak az nem tudott az én akkor bimbójában megölt szimpátiámról, aki nem akart, és nem kevés gúnyos megjegyzést zsebelhettem be miatta. Ekkor lehettem 10-12 éves.

A lényeg: gyerekkoromban a következő szabályokat fogalmaztam meg magamnak a felnőtt létre:

Csak olyan ember párja leszek, akinek a családja maximálisan elfogad

A gyerekeimet úgy nevelem majd, hogy soha egy pillanatig fel ne merülhessen bennük a kétely aziránt, mennyire akartam hogy ők legyenek és mennyire szeretem őket

Ha valaha olyan jeleket fedezek fel magamon, hogy anyámra kezdek hasonlítani, a Dunának megyek.

Még itt vagyok, de ez nem biztos, hogy egyértelműen jót jelent.

Share this page