Milyen recept kell ahhoz, hogy egy hozzám hasonló katyvasz összejöjjön?

Csak egy szintet mennék vissza, már ez elég kacifántos.

Apa: a családi legendárium szerint sváb zsidó család. Utóbbi legenda, előbbi tény. Két fészekalja gyerek. Tudjuk, a szülő nők korán halnak, aztán kell az újabb nő az árvák mellé. A másik ivarú felmenőn szerint kétféle sváb létezik. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Átmenet nincs. Ugyan az elfogultság felmerül ezen nyilatkozó részéről, de míg az apám egyértelműen az előbbi, családja szinte kivétel nélkül egyértelműen az utóbbi altípus. Nem nagyon van mivel cáfolnom ezt az állítást. Azért az is érdekes, hogy attól az apától, aki gyerekkorában állítólag folyékonyan csacsogott svábul, én soha az életben egyetlen nem magyar szót kiejteni nem hallottam.

Határtalanul jólelkű, türelmes, szolid, jóindulatú, csendes, szépreményű lélek, akinek fát lehetett hasogatni a hátán, aki sokkal többről álmodozott, mint a sváb falusi munkába keseredett szegénység. Tanult, szakmája lett. Évekig égett a fejembe esténként az az iszonyatos erőfeszítés, amint már velünk a nyakán vért izzadva írta a házi feladatokat, készítette a beadandókat, hogy leérettségizhessen a dolgozók esti szakközépiskolájában. Leérettségizett. Bele is rokkant.

Anya: ősmagyar mélyszegény parasztcsalád sokadik gyermeke. Két fészekalja gyerek, tudjuk, a szülő nők… A gyerek csak a dolgos kezet jelentette. Az élet a munka, a föld, a megélhetés, az életben maradás körül forgott. Amíg gyenge volt, tanulhatott, utána az iskolát már a földeken fejezte be. Bizonyítványa van a 8 általánosról. A családi mesék szerint nagyon szép lány volt, szemet is vetett rá a falu módos gazdájának legénygyermeke (bárcsak Hufnágel Pistihez?) , de Ő összefutott ezzel a sváb lélekkel. Anyám egyetlen érzelmes megnyilvánulása, amire életemben emlékszem, hogy apámat választotta. Családi ellenkezések, tiltás, lányszöktetés, kitagadás. Anyám családja néhány év múlva megbékélt, apámat nagyszüleim befogadták, megszerették. A másik oldal még ma is megfojtaná egymást egy kanál vízben. Az apai nagyszülők, nagynénik, nagybácsik bennünket, gyerekeket úgy-ahogy elfogadtak, szerettek a maguk módján, de amikor náluk voltunk, anyámról nem beszéltünk, max. néhány futó, negatív megjegyzést engedtek el róla a fejünk felett. Otthon az apai családról anyám már nem volt ennyire visszafogott.

Az apám családja és anyám nem létezett egymás számára.

Ez ma is így van.

Még azt sem tudtam, mi az a házasság, de már akkor, ott, apró gyerekként elhatároztam, hogy nekem csak olyan párom lehet, akinek a családja is maximálisan elfogad, befogad, megszeret.

Mennyivel több eszem volt kicsinek mint nagynak!

Bárcsak tartottam volna magam ehhez az elhatározáshoz!

Szóval a szülőkről ennyit. Azért ez erősen meghatározta a gyerekkoromat.

Share this page