Rólam

Ki vagyok én?

Többnyire ki.

Ennél egzaktabb választ még úgy sem tudok adni, hogy évtizedek óta próbálok valamiféle feleletet találni erre a kérdésre.

Milyen vagyok?

Ez még nehezebb. Hogy mennyire nem egyszerű nekem ez az egész, csak néhány tény: amikor ide a nevet, oldal nevét kerestem, a következő (természetesen mind foglalt) nevekkel próbálkoztam: Főnix (sicc, kicst sem közhelyes, de a mondanivalómhoz majd remélem passzol), Tövismadár (lásd a sok korosztállyal korábbi ikonikus regényt és sorozatot), Lizzy (mint Bennet, persze Darcy nélkül), Austen, mint az előző leánygyermek szellemi szülőanyja, Blanka (mint Teleki, persze csíkosban, mint a leányregények) és még sorolhatnám. Most éppen Esterházy utolsó könyvét olvasom, a Hasnyálmirigy nem játszott, de az előtte olvasott Egy gésa emlékiratai Csijó-ja már befutó lett.

Mit akarok ezzel mondani? Hogy egy hülye romantikus, a felhőkben élő tyúk vagyok, aki várja a herceget vagy a legkisebb parasztfiút a hófehér paripán, hogy boldogan ellovagolhassunk a nagy hazug naplementébe. Külön gyűjteményem van a kicsit, nagyon és nagyon-nagyon csöpögős romantikus filmekből, időnként elátkozom a gólyát, hogy miért nem a viktoriánus Angliába pottyantott (mit nekem gyertyaláng és az udvaron kóricáló malacok), kívülről fújom az összes nagy hasonló klasszikust akár regényről, akár filmről van szó, és még századszor is telebőgök több tucat pézsét, amikor befut a naplementés/napkeltés hepiend.

Miközben a másik, nagyon racionális és szigorú énem szünet nélkül ostorozza a bőgő tyúkot, a külvilággal igyekszik elhitetni, hogy a takonyban és könnyben úszó, dagadt, vörös szemű, hüppögő izé teljesen magánál van, ép esze teljes birtokában, és bárki bármi mást lát vagy gondol, az a hülye. Ez az én gyűlöli a bőgős rózsaszínt, gyűlöli a gyengeségét, és úgy érzi, az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhat, az a kemény és kegyetlen valóság. Ahol nem lehet boldogulni a naív királylányoknak.

Ugyanez az én évente részletesen elmagyarázza az ifjúságnak, miért akkora átverés az a naplemente, aminek pézsék ezrei esnek áldozatul, mert fizikailag az már ott és akkor nincs is, a világ igazságtalanul és gyalázatosan férfiközpontú, és ismerve a középkori házasodási és szaporodási politikát, a hófehér lovas hercegeket még azelőtt összeházasították a dinasztikusan korrekt ilyen-olyan királylánnyal, mielőtt megtalálták volna álmaik hercegnőjét vagy parasztleánykáját.

Értelmem első felderengésének pillanatától ez a két nagyon eltérő én él és küzd bennem. A klasszikus kép: a rózsaszín angyalka a jobb vállamon ül és duruzsol, a fekete angyal a balról teszi ugyanezt. Én pedig középen próbálok életben maradni. Vagy néha már nem is próbálok, csak visz a lendület. Hol jelent ez a jó kis párosítás igazán gondot? Hát persze, hogy az emberi, elsősorban a másik nemmel való kapcsolataimban. Ki az az őrült, aki örül egy ilyen "egyet fizet, kettőt kap" akciónak? Csak az, aki legalább ennyire őrült, vagyis akitől pedig nekem kellene menekülnöm. De ilyennel még nem találkoztam.

Már évekkel ezelőtt javasolták többen, hogy írjam le a velem történteket, egyrészt mert annyira irreális ez az egész, hogy még leírva is hihetetlen, másrészt az írással rendezgetem szétesett énjeimet és az hátha segít a hétköznapok átvészelésében is. Ezen ne múljon, amíg írok, legalább addig sem önmarcangolok.

Share this page